Holló

Tejfehér ködben fekete madár,
Egyetlen társa az örökös magány..
Csodálva átkozott, amerre repül,
Azok által, kikkel el nem vegyül.

Így élt ő mindig, egyedül,
Csordától, átlagtól folyton menekül,
Ott van és akkor, amikor akar,
Nem fedve fel soha, tolla mit takar.

Egy dolog testén, mi nem ében,
Szeme, mi csillog a tűz fényében.
Belső tűz, mi belülről emészti,
Mi minden fészekről tovarepíti.

Tudjad hát vándor, ha fehér az ég,
Ott lesz majd a holló, csak felfele nézz..
Ott lesz majd ő, fegyvere a dal,
Énekelve addig, míg csak szíve tart.

Tájak

Távoli tájak messziről hívnak,
S hogy szavukra harcot vívnak
Angyalok s ördögök, azt hiszik,
Pedig reményiket halálba viszik.

Napbarnított, selymes dombok,
S tájaikon erdők: fekete foltok.
E táj hívogat már rég..
Heh.. MESélhetnék még.

Távolabbi tájak messziről keresnek,
Halvány ígéret, hogy majd szeretnek.
S a távolság, mi van, ZSUgorodna,
Ha netán szívem magát meggondolja.

S a vidékek, miknek nem tudom nevét,
Mik álmosan verik vissza a Hold fényét,
Hol csillognak a tavak, mint vajmi SZEMEK,
Hol nem várna, csak BÉKE s szeretet.

S én mégis itthon maradok,
BUjdosok, de eltévedni nem tudok..
Miért is mennék, ilyen haza mellett,
Hisz mindig ilyet kerestem, mindig ilyen kellett.