Vérfoltok

Égbe néz a holló
Repülni kéne már..
Itt hagyni mindent,
Mindent mi igy fáj.

Repülni a végtelenbe
Hegyek, tenger fölött
Vissza sose nézve
Hagyni mindent maga mögött.

Kitárja a szárnyát,
De repülni nem tud.
Lánc van a lábán,
Melyet eltörni nem fog.

Jó ez a lánc,
Boldogság-szemekkel.
De a blodog lánc is lánc,
Rab nyugattal s kelettel.

Nem haza menne,
Pont hogy máshova.
Mindegy, csak ne itt,
Pokolban inkább kárhozna.

De marad. Még birja.
Ott a remény még.
Talán lehull a lánc,
S nem oly sötét a vég.

De tudja, nem jó igy.
A rab madár nem boldog.
S az eltelt rab napok.
Boldog láncán vérfoltok.

Nap

Magányos a holló,
Lement már a Nap.
Csendben ül az ágon..
Ajkán elhalt a dal.

Fehér tájban fekete madár,
Mint szégyenfolt a világon,
Társa, barátja nincs,
Csak sorstársak az ágon.

Egyetlen sor kering ott
Hol régen tolongtak a dalok..
Azt se énekli, csak sóhajt:
"Én. Én öltem meg a Napot."

Holló

Tejfehér ködben fekete madár,
Egyetlen társa az örökös magány..
Csodálva átkozott, amerre repül,
Azok által, kikkel el nem vegyül.

Így élt ő mindig, egyedül,
Csordától, átlagtól folyton menekül,
Ott van és akkor, amikor akar,
Nem fedve fel soha, tolla mit takar.

Egy dolog testén, mi nem ében,
Szeme, mi csillog a tűz fényében.
Belső tűz, mi belülről emészti,
Mi minden fészekről tovarepíti.

Tudjad hát vándor, ha fehér az ég,
Ott lesz majd a holló, csak felfele nézz..
Ott lesz majd ő, fegyvere a dal,
Énekelve addig, míg csak szíve tart.

Tájak

Távoli tájak messziről hívnak,
S hogy szavukra harcot vívnak
Angyalok s ördögök, azt hiszik,
Pedig reményiket halálba viszik.

Napbarnított, selymes dombok,
S tájaikon erdők: fekete foltok.
E táj hívogat már rég..
Heh.. MESélhetnék még.

Távolabbi tájak messziről keresnek,
Halvány ígéret, hogy majd szeretnek.
S a távolság, mi van, ZSUgorodna,
Ha netán szívem magát meggondolja.

S a vidékek, miknek nem tudom nevét,
Mik álmosan verik vissza a Hold fényét,
Hol csillognak a tavak, mint vajmi SZEMEK,
Hol nem várna, csak BÉKE s szeretet.

S én mégis itthon maradok,
BUjdosok, de eltévedni nem tudok..
Miért is mennék, ilyen haza mellett,
Hisz mindig ilyet kerestem, mindig ilyen kellett.

Bárány

Bárányként élek, napról napra,
Otthonom: csorda, mi lelkem tartja.
De ha eljön az időm, biz' fel kelek.
Senki báránya többé nem leszek.

'De mi a bárány, ha csorda nem akad?'
Kérded, s a válasz: hát Szabad.
Szabad hogy éljen, szabadon haljon,
Hogy gyapját levetve, bátran színt valljon.

S hogy mi lennék én, gyapjú nélkül?
Azt kérdezd majd, ki nekem emlékül
Szobrot farag. Ő lesz a tudója, nem én.
De remélem, majd valahogy igy szól regém:

Nem akart ő farkas lenni,
Vérebek torkába nézni..
De nem volt ő senki kutyája,
Hű szolgaként futva utána.

Nem. Madár volt, felettünk.
Kin míg dalolt, nevettünk,
S mikor megunta, hiába sírtunk,
Könnyünk nem törölte gúnyunk.

Elment, s nem maradt más utána,
Csak pár dal, mit dalolunk hiába.
S egy sor, mit zeng sok apró dalnok:
Gyilkosok! Mind gyilkosok vagytok!

Ne ítélj

Mint a szőlő, minek támasza nincs,
Úgy hajlik el, mi számodra kincs.
Mire nappal támaszkodik a teste..
Mondd, miért veszed el minden este?

S ha látod szemében, hogy lelke ég..
Miért parancsolod mindig: "várj még"?
Be akarod törni? Tudod, hogy nem lehet.
Büszkeség a másik neve.. Pont úgy mint neked.

Nem fog meghajolni, nem olyan a vére,
Inkább eltörik.. Hadd ne legyen ez a vége.
Hagyd, hogy nőjjön, amerre akar,
S nézd meg jobban, támasza mit takar.

Mert tudod, igazán győzni nem fogsz..
Magadtól tolod el, mikor engem eltolsz.
De tudod ezt is: hogy bátran szemébe nézhess..
Egy a dolgod: ne itélj, hogy ne ítéltess.

Életem

Mi jól van így, áldás.
Mi nem, nagyon úgy se fáj.
Életem a célnak megfelel,
Mégis kéne a változás.

Felfelé néznék, kicsinek tartanak.
Lefele nem nézek, kinőttem.
Álmom még megvan,
De esélyem? Rég ellőtem.

Homokban, céltalan futok,
S a csordatenger minden hulláma
Elmossa, eltörli nyomom.

Szeretlek

Szeretlek. Csak így simán
Mindenféle rag, jelző nélkül
Az amúgy is csak egy szó
Az érzés az, mi számít végül.

Az érzés, mikor a szemedbe nézek
Mikor csendben foghatom a kezed
Mikor görcsbe rándul a gyomrom
Akárhányszor hallom neved.

Mindig ott lennék veled
Mikor alszol, mikor ébredsz
Megtennék mindent, hogy megértsd
Mi az, mit irántad érzek.

Tudom, hogy nem vagy tökéletes
Biztos neked is van hibád.
De nem érdekel...Már nem
Mert szeretlek. Csak így, simán.

Mi maradunk

Távolról jöttem közétek
Betondzsungel nyakkendős vadai
S mert pénzem nincs, elítéltek..
De attól csak zengem dalaim.

Oltárotok a sok bank,
Sötét istenetek a pénz,
S ez istennek az áldozat:
Vér, vér, s mig csak lehet: vér.

Nem hallgattok az intő szóra,
Mik mentenék e világot,
De majd rájöttök ha itt az óra:
A beton nem terem virágot.

Saját bálványotok haragjától
Vérben fog égni a Nap,
De mint a főnix hamujából,
A porból új hajnal hasad.

S az új hajnal új népét
Mi alkotjuk, az álmodók..
Kiknek kívánjátok most a vérét,
Mi maradunk csak e világból.

Semmilyen vers

Semmilyen ország semmilyen népéből
Senki fiának születtem, s életem se számít.
S a sok senki nap mint nap
Üres álmokkal, hazugsággal ámít.

S lám, akad még gyöngy a sárban
Van még csillag a fekete égen
S én pont akkor láttam meg,
Mikor azt hittem, végem.

Most fogom a gyöngy kezét
Fürdök a csillagom fényében
Boldogságom nem ismer határt,
Úgy érzem magam, mint a hős a mesében.

Mikor a filmnek vége, happy end
Megvan minden mit kerestek...
S egyetlen szó, mi fejembe jár
Egyetlen szó: Szeretlek.

Idegen otthon

Éjjel. Csend. Nézem az eget.
Nem tudom, hány óra lehet..
De nem érdekel. Semmi se.
Se ördögöd, se istened.

Én nem a Földről származom,
S a régi világra szomjazom.
Mire nem emlékszek. Bárcsak.
Csak azt remélem, hogy várnak.

Hogy ha itt végzek, mehetek.
Ismét otthon lehetek.
Veled. Velük. Akiket nem ismerek.
De mégis.. Ők azok, akiket keresek.

Nem érted. Nem baj, én se.
Majd vége lesz, akkor érted.
Ne mondd hogy biztos. Tudom.
Boldogok leszünk. Látni fogod.